Erőteljesen "pitbullosodok"

Legalább is AnyaGazdi szerint. És ahogy mondja, ennek több ismérve is van.

Szerinte ez a dolog leginkább a fejem méretében és formájában nyilvánul ez meg. Azt mondja, már nem vagyok olyan kölyökképű, egyre inkább hasonlítok egy szigorú tekintetű pit-re és nagyon nem szeretne velem sötétben találkozni. Sőt, ha nem az ő kutyája lennék és nem ismerne, hogy milyen dili vagyok, bizony engedélyt kérne tőlem sok mindenre. Így viszont csak odébb toszogat, ha útban vagyok. Aztán csak nagyfejűnek hív. Meg azt mondja, hogy nem is tudja, hogy a fejem nagy, vagy csak gizda vagyok. Hm. Lehet, hogy gizda vagyok, de a macskákat tudom hajtani. Ha rajtam múlna, csak úgy hívnának: Özil a macskagyilkos. Tegnap ugyanis észrevette AnyaGazdi, hogy sasolom veszett mód a fás fészert és nem mozdulok onnan. No, kiderült, hogy ott volt egy anyamacsek meg a három kiscicája. Persze csodájukra jártak ApaGazdival, és ettől az anyamacsek megijedt. Mármint attól, hogy megzavarták őket a hűsölésben. Az anyamacsek kirontott AnyaGazdi lábai között a fásból, és meg utána, hogy ApaGazdi sem tudott elkapni. Gondolom nem kell részleteznem, hogy milyen sipíkolást rendezett AnyaGazdi. De engem nem érdekelt, hogy iskolázott jól nevelt kutyus vagyok és, hogy többnyire hallgatok rájuk. Iszkiri repültem a macsek után. Sajnos ő éppen hogy, de mégis gyorsabb volt, mint én, így letiplizett. AnyaGazdi persze rögvest vitt tejet, meg kaját a kicsiknek, akik már nem is voltak olyan kicsik. Mindent felfaltak a macsekok, nekem meg megtiltotta AnyaGazdi nem csak azt, hogy odamenjek a fásfészerhez, de azt is, hogy egyáltalán arra nézzek. Szép kilátások, mondhatom.

Ma reggelere viszont eltűntek a macskák AnyaGazdi bánatára. Úgy gondolom, jobb ez így nekik, így van esélyük az életre. Mert ma már nem hagytam volna őket ott, az ÉN fás fészeremben dekkolni. Jobban jártak, hogy az éjjel letipliztek.

De rajtuk kívül veszett mód fél tőlem a postásfiú is és ki nem állhatom a szórólapos nénit sem. Tudnának mesélni mindketten rólam. 

De hát én lakok itt, én vagyok otthon és Gazdiék. Megvédem őket és az otthonomat mindenáron. Senkit nem engedek be és jaj annak is, aki csak megérinti a kapunkat.

No. Így van ez rendjén, nemdebár...

Amikor én még kis srác voltam

Makk egészséges vagyok

Mielőtt elutaztunk Zalába AnyaGazdi észrevette, hogy a pofimon foltokban hullik a kutyabunda mindkét oldalon. Valahogy így:

Persze rögtön beindult a paragyár. Olvasta a netet veszett mód, hogy mi a pics@ lehet ez. Közben forró dróton volt "Nagyapámmal", mert először ételallergiára gyanakodott. Hívta a Dokimat, aki pechemre épp szabin volt valamerre. Nem is tudom, hogy tudott egyszerre ennyi mindent csinálni. Aztán azt mondta ApaGazdinak, hogy ő márpedig nem megy sehova addig, amíg nem lát engem egy orvos, hogy mi a francnyavalya bajom van. 

Szerencsére a Pótdokim elérhető volt, és megnézett. Ránézésre megmondta mi a bajom. Allergiás bőrgyulladás. Állítólag az ilyen nagy testű kutyáknál ez gyakorta előfordulhat. Adott rá spray-t amivel kétszer kellett fújni naponta a pofikámat. Na így indultunk el Zalába. Azt tudjátok, hogy nagyon jó volt a zalai pihenés. Azt hittem ezzel vége is a dokijárásnak, de neeeeeeeeeem.

Ahogy hazajöttünk Zalából, az első utunk a Dokimhoz vezetett, de még felcuccolva, bepakolva. Más normális ember hazamegy, kipakol, pisszent egy hideg sört, hátradől a kerti székben. De az én Gazdijaim ezek szerint kicsit kakukkos órák. Szóval a Dokihoz mentünk. Ekkor már alig látszott valami a pofámon, olyan szépen rendbe jött, így AnyaGazdi megmutatta a kompromittáló fotókat rólam a Dokinak, amiket akkor készített, mikor még szőrhullásos voltam. A Doki rögtön tudta mi a bajom. Allergiás bőrgyulladás. Kaptam egy szurit, és abba kellett hagyni a spray-t, ami két hétig fejt ki hatást, utána már nem. Kiderült, hogy valószínűleg a por miatt van, mert a kertben aknákat ástam a poros földbe és abban hempergettem mindig a pofámat.

Na, ekkor már lenyugodtak Gazdiék mindketten, hazamentünk végre, és megittak két üveg meggybort ez egészségemre Peti szomszédékkal. 

Azóta már a múltté a probléma, a bundám ugyanolyan fényes és egészséges, mint egyébként mindig. ApaGazdi a kert szabadon lévő földes részét pedig kirakta bontott téglával. Így ugyan egy jó szórakozásomtól, az örökös ásástól megfosztott, de legalább ők nyugodtak miattam. Mert ugye a nyugodt Gazdi aranyat ér.

Ti úsztatok már tavirózsák között?

No hát én sem...

Gazdiéknak fixa ideájuk, hogy ha már ennyi víz van körülöttünk biztos szeretnék úszni. Ezért a minapi csúfos Zala folyós történet után ma Hévízre mentünk. 

AnyaGazdinak előre fenntartásai voltak, mert ő nagyon nem szereti az élő vizeket. A Balatonba sem, soha, de a Holt-Tiszába sem hajlandó bemenni otthon. Most mégis áldozatot hozott miattam. Még fürdőrucit is vett magának, amiben ApaGazdi szerint nagyon jól néz ki. De mindegy is. Lementünk a hévizi kifolyóhoz, ahol sok kutyus volt a gazdijával, nem csak emberek.

AnyaGazdi is bejött a vízbe, de hamar felment az agyvize, mert igen meleg volt a víz. Amikor pedig egy mellette játszadozó gyerek kezében meglátott egy siklót - no akkor mint a nyíl, húzott ki a vízből. A parton meg aztán elkezdett igen cifra mód káromkodni, mert ott meg röpködtek és csíptek a legyek. Szóval majdnem sajnáltam szegényt, de nála sokkal jobban sajnáltam magam, mert ApaGazdival megint be kellett mennem a vízbe. Úgy kapaszkodtam bele amennyire csak tudtam, szegényt jól ki is mardostam a karmaimmal. Szóval amint a fotók is tanúsítják, nem úsztam, csak Apahajón utazgattam.

Megnyugtató, hogy AnyaGazdi is utálja az élő vizeket, így él bennem a remény, hogy ApaGazdi feladja előbb-utóbb a "lehetetlen, hogy egy pitbull ne szeressen úszni" gondolatot.

Azt hiszem nagyon boldog kutya-gyerekkorom van Gazdiékkal

Tudjátok Zala. Az örök szerelem Gazdiéknak. És most már nekem is, mert mint mindenhova, ide is vittek magukkal. Megérdemlem a bizalmat, mert nagyon jó kutyuska vagyok. Egyedül lehet hagyni szinte bármennyi időre, ügyesen várakozom Gazdiékra, nem bántok semmit sem és nem is óbégatok, hogy magamban kell lennem.

Most is rengeteg élmény van Zalában, mint mindig.

Rögtön érkezésünk napján Marhajó-napba csöppentünk. Bográcsos főzőverseny volt a panzióban, ahova a panzió tulajdonosa, Attila biztosította a husit és a tüzifát minden versenyzőnek. Egy hirtelen ötlettől vezéreltetve ApaGazdi is benevezett. A jó társaság azonnal segített neki, ki ezzel, ki azzal, de pillanatokon belül minden volt a bográcsoláshoz. Közben Niki is megérkezett Mátéval, és ők is segítkeztek ApaGazdinak.

 Itt lehet látni az út másik oldaláról, milyen sokan voltunk. 21 csapat főzött.

 ApaGazdi portája.

 ApaGazdi tálal a zsűrinek.

ApaGazdi tálal a zsűrinek.

Mindez alatt én AnyaGazdival a szemközti réten rohangáltam:

Aztán mi is ettünk:

Másnap megjött Miki is, és standolás volt, meg a zalacsányi tónál eszegetés (inkább degeszre evés).

Persze én sem maradtam ki semmiből, bár a nagy hőségben nap közben a szobánkban maradtam a ventillátor árnyékában és őriztem a terepet:

Minden nap fürdök én is. Először csak Feriék adtak nekem egy kádat, amiben ApaGazdi minden nap lefürdetett a játék egy részeként. Hamar rájöttem, hogy ez nagyon jó, és hagytam is magam. Kellemes volt a nagy melegben a hűs víz.

Játszottam is minden nap rengeteget. Persze már csak estefelé, ahogy hűlt a levegő és a tűző Nap lement.

Találtam egy botot, amit igazán jó móka volt cipelni meg rágcsálni. De kaptam új teniszlasztikat is.

A Panzió telepén megnézték Gazdiék az állatokat is.

Voltunk a Zalában is. ApaGazdi mindenáron meg akarta nézni, hogy szeretem-e a vizet. Hát nem. Nem voltam hajlandó önszántamból belemenni a vízbe, amint láthatjátok a fotókon. És a félreértések elkerülése végett jelzem, hogy nem úsztam, hanem menekültem ki a vízből.

De még várnak rám élmények.