Karanténban lábadozok

Az élet nem egyszerű. Kicsit sem.

Kedden reggel minden a szokásos rendnek megfelelően, azaz az új, kialakulóban lévő rendnek megfelelően indult. Ébredés, udvar, kaja, játék, rohangálás...

Aztán 11 után minden előjel nélkül, hánytam, remegtem, görcsöltem. A szemem fennakadt és a helyzet egyre csak rosszabb lett. Folyt a nyálam és remegés-reszketés az egész testemre kiterjedt, és csak fokozódott.

Ijesztő látványt nyújthattam, és őrült szerencsém volt, hogy:

1. ApaGazdi otthon volt, és észrevette,

2. hogy a kocsi kedd lévén otthon volt,

3. hogy ApaGazdi nem esett pánikba, hanem azonnal berakott a kocsiba és száguldott velem a Dokimhoz,

4. hogy a Dokim épp a rendelőben volt még.

Azonnal rengeteg injekciót kaptam, de a helyzet nem nagyon javult. Mindenki tanácstalan volt, hogy mi történhetett, a Doki esetleg mérgezésre gondolt, vagy valami agresszív vírusra, ApaGazdi csak arra, hogy ne haljak meg.

Hazamentünk, de a remegés és a nyálfolyás nem nagyon múlt. 

ApaGazdi lefeküdt mellém a konyhában, és félig eszméletlen rosszullétemben is nagyon sajnáltam, mert míg nekem a vastag puha konyhaszőnyeg jutott, addig neki a hideg konyhakő. Aztán telefonált AnyaGazdinak, hogy nagy baj van. AnyaGazdi persze rögtön itthon termett és bár a fejemet sem tudtam megemelni mikor hazaért, mert félig magamon kívül voltam, a farkincámmal jeleztem, hogy örülök neki, hogy ő is mellettem van. Így már ketten gubbasztottak mellettem, ami a félig öntudatlan állapotom ellenére is jó érzéssel töltött el. AnyaGazdi is nagyon megijedt, ő a változatosság kedvéért epilepsziára gyanakodott.

Nagy sokára, majd egy óra múlva kezdett csillapodni a remegés, de a nyálfolyás a sok injekció hatására még maradt továbbra is. Nagy nehezen álomba szenderültem. Akkor bevittek a nagy ágyra, Gazdiék helyére és  az nagyon jó volt, mert ott volt mindenhol körülöttem az illatuk. Mellém feküdtek és figyeltek nagyon. 

Eredetileg úgy volt, hogy Maját viszik délután a Dokinak megmutatni, hogy megbeszéljék az oltásokat, a majdani ivartalaníttatást, meg hogy megkapja a chip-jét ő is. Délutánra ez a terv úgy módosult, hogy az állapotomtól teszik függővé, hogy megyünk-e a Dokihoz. Mert nyilván nem hagynak engem otthon egyedül.

Négy óra után fel is ébredtem, teljesen kába voltam, kóvályogtam, de szemmel láthatóan jobb volt az állapotom, mert enni akartam. Persze nem kaphattam semmit.

De a kocsiba már egyedül ugrottam be a helyemre. Némi rásegítéssel a valagamnál.

Íg a  Dokihoz elmentünk és Maja bemutatkozott neki, a Doki megvizsgálgatta, rendben van vele minden. Jövő héten oltást kap, a chip-jét megkapta. Engem is megnézett a Doki, kijött hozzám a kocsiba. Akkor már doboltam örömömben a farkammal, és nyalogattam a Doki áldott kezét, hogy megmentette az életemet.

ApaGazdiban a feszültség ekkor kezdett csak oldódni, mert hallottam, ahogy beszélgetett a Dokival és mondta neki, hogy benyom egy viszkit a mai napra, ha hazaérünk. A doki azt mondta neki, hogy a mai nap után meg is érdemli, mert csak az ő lélekjelenlétén múlott, hogy időben orvoshoz kerültem.

Persze AnyaGazdi konzultációt tartott a Dokival, és a Doki megnyugtatta, hogy nem epilepszia volt, hanem valószínű tényleg valami vírus, amit nem tudni hol szedhettem össze, lehet, éppen Maja hozta hozzánk.

Mindenesetre most karanténban vagyok kedd óta, és néhány napig el kell különíteniük Gazdiéknak minket egymástól. Ez igazán elég nagy logisztikai munka két ilyen örökmozgó kutyával, de úgy látom ügyesen megoldják.

Hát ez történt... szerdán már semmi nyoma nem volt ennek az izének, az étvágyam is a régi a székletem is normális (mert AnyaGazdi mániája, hogy mindig azt nézi - azt mondja sokat mutat a kutyakaki a tulajdonosa egészségi állapotáról).