Oviba akarok járni. Minden nap.

Hát ez mondhatom hatalmas buli volt! Óvodás akarok lenni. Minden nap!

Pénteken megnéztük az egyik kutyaovit. Szűcs Andit. 

Ma megyünk és megnézünk egy másikat is azt mondták Gazdiék, de nekem ez nagyon tetszett, jó lenne ha itt maradnánk.

De kezdem az elején:

Tök jól indult már az utazás is, mert úgy vettem észre, végre sikerült megtanítanom Gazdiéknak, hogy nekem az első ülésen van a helyem csakúgy, mint nekik. Meg sem próbáltak a hátsó ülésre tenni, mint máskor, hanem végig elöl pipiskedtem AnyaGazdinál.

Amikor megérkeztünk (mi voltunk az elsők – ez azért jó, … mert jó), szóval mikor megérkeztünk akkor Andi rögtön azt mondta minden gazdinak, hogy tegyenek le minket a földre, mert ismerkednünk kell a haverokkal. Mondjuk szerintem ez igazából csak AnyaGazdinak szólt, mert ő szorongatott engem úgy, mintha aranyrúd lennék.

Ezután, amíg játszottunk, minden gazdinak be kellett mutatnia a kutyusát. El kellett mondania AnyaGazdinak is, hogy miért vagyunk ott, meg hogy majd mi lesz az elvárása tőlem, mikor nagyobb leszek. Hehe. Talán mi az ÉN elvárásom Gazdiéktól? Mert remélem, megtanulják majd rendesen Anditól, hogy hogyan is kell bánniuk velem (Nem mintha panaszkodhatnék rájuk. Eddig.). Na, amíg ez történt (mármint a bemutatkozás), Andi csak bennünket, kutyusokat figyelt. Mondta rólam rögtön, hogy nagyon szép erős kutyus vagyok, és már most látszik a viselkedésemen a dominancia. Hogy ez jót jelent vagy rosszat, azt nem tudom, mindenesetre nem gátolt meg abban, hogy mindenkit a földre küldjek. Már aki kutya volt.

Andi azt mondta AnyaGazdinak, ha tényleg azt akarja, hogy közömbösek legyenek nekem majd más emberek és kutyák ha nagy leszek, akkor nagyon fontos, hogy jól szocializáljanak vagy mi, azaz, hogy kicsi koromtól kezdve megszokjam, hogy vannak rajtam és a Gazdiékon kívül más élőlények is a világon. És erre nagyon jó lesz majd az ovi meg a suli.

Aztán következett a legkirályabb rész: bementünk az ovi játszóterére. Andi megmutatott mindent, elmondta a gazdiknak, hogy melyik játék mire jó, mit fejleszt majd rajtunk, sőt még azt is, hogy milyen nehézségi fokba tartoznak az egyes feladatok.

Az első játék ment elsőre, a hintán átsétáltam azonnal. Hamar meguntam. Nem apróztam el, a többi játék nem nagyon érdekelt, így rögtön a legnehezebbre mentem. ApaGazdi nagyon ügyes volt, nem lehet rá panaszom. Jól vezetett, és vigyázott is rám, hogy le ne essek. Persze jutifalit nem hoztak nekem magukkal. Nem tudom, mit gondoltak, hova megyünk, múzeumba? Na mindegy, legközelebb szemem a pályán lesz, hogy feltétlen tegyenek a felszerelésem közé falatkákat, ha megyünk oviba.

Az igazság az, hogy a többi kutyus (nem ÉÉÉÉN) hamar ráunt a melóra, és nem engedtek engem sem koncentrálni. Mondta Andi, hogy ez nem baj, mert még kicsik vagyunk, és pár percig tudunk csak figyelni. Aztán kell egy kis kikapcsolódás, utána megint jöhet a munka. És ahogy növünk, egyre többet tudunk majd figyelni a gazdikra meg a feladatokra egyhuzamban. Mivel koromat tekintve én vagyok a legkisebb az oviban, úgy döntöttem, hogy kb. fél óra meló után abbahagyom a munkát. Így is megdolgoztam már a vacsimért. Ezután csak játszottunk már a többi haverral, és mindenkit legyilkoltam. Hehe. Persze ez túlzás, mert tényleg csak játszottunk, de mindenkinek megmutattam, ki a főnök a lucernásban.

Volt egy nagy németjuhász kutyus is, aki egyébként filmsztár, mert a Fehér Istenben szerepelt (ja, jobb ha tudjátok, olyan ovónénim van, aki 3 hónap alatt tanított be 26 kutyát erre a filmre – ami remélem kap majd egy Oscart). Szóval ez a kutyus rettentően okos, ilyen szeretnénk majd lenni én is nagykoromban. Azt is értette, amikor Andi ránézett. De azért, hogy tudja, hogy „meddig tart a hány centi” neki is megmutattam ki a férfi. Már ha értitek, mire gondolok. Erre Andi megint azt mondta, hogy nagyon domináns vagyok már most.

Amúgy a foglalkozás két óra hosszú, de már másfél óra után mondhatni kifáradtam, mire mindenkit helyre tettem. Gazdiék mondták, hogy akkor mi most hazajövünk, ha nem gond. És, még az első alkalomért fizetniük sem kellett!

Hazafelé jövet, csendben voltam, hiszen AnyaGazdinak már ölben kellett kihoznia az oviból. Hát, szégyen, nem szégyen, már akkor aludtam a karjában. Így hát hazafelé az sem zavart volna, ha a csomagtartóba tesznek.

Most már, hogy tudom milyen ez az ovi, alig várom, hogy megint menjünk. Legközelebb végig fogom bírni az egész időt, már előre tudom.