Úgy döntöttem maradok

Már eltelt több, mint öt nap, mióta Kékszeművel és Barnaszeművel vagyok, és mondhatom igazán mozgalmas velük az életem.

Különben is, azt vettem észre, hogy ezek az emberek imádnak engem. Nem tudom miért, pedig semmi különöset nem csinálok, mégis odavannak értem. Már annyi játékot meg rágcsálnivalót vettek nekem, hogy alig férek tőlük. Jó a kaja, remek az ellátás, a szállás náluk, mindig a kedvemre tesznek és semmiben sem gátolnak.

A Kékszemű mindig játszik velem, incselkedik, és jókat nevet, mikor ugrabugrálok körülötte. Ha ez neki öröm, akkor szívesen ugrándozok. Főleg a lábára. Egy valamit azonban nem értek. Gyakran mondja azt, hogy NEM. Ezt nem tudom mit jelent, de leginkább akkor mondogatja, mikor a lábát harapdálom. Lehet, hogy tetszik neki, mert ilyenkor még rázogatja is a lábát. Amúgy nagyon bírom a Kékszeműt, mert amikor otthon van, mindig velem alszik. Hozzá lehet bújni, és az nagyon jó. Meg sokszor farkasszemet néz velem, az orrát az orromhoz nyomja, és mormog valamiket. Ha azt hiszi, hogy ettől megijedek, akkor nagyon téved. Ennek a játéknak többnyire az a vége, hogy leginkább ő szokott megijedni, mert hirtelen ráharapok az orrára.

A Barnaszemű, hát az, nagyon finom kajákat főz nekem. Végre arra is rájött, hogy én nem egy mammut vagyok, így nem kell, hogy olyan nagy adagokat adjon nekem egy evésre. A Barnaszemű állandóan simogat, már a szőröm ki is fényesedett a sok simogatástól. Remélem, a szőrt nem simogatja le rólam. Néha, mikor csak úgy lazulunk, és fekszem rajta, látom, hogy elhomályosul a szeme és folyik belőle valami. Remélem, nem én csinálok valami rosszat és nem miattam szomorú olyankor. Azt mondta valamelyik nap, hogy majd ha nagyobb leszek és megértem, elmeséli, miért szokott elhomályosodni a szeme időnként.

Amikor utazunk (mert ezek állandóan úton vannak ám valahova) azt akarják, hogy a hátsó ülésen legyek egyedül. Ez ezért elég megalázó egy pitbullnak. Így aztán azt találtam ki, hogy veszett módon sajnáltatom magamat. Addig jajveszékelek, mint egy anyátlan-apátlan árva, míg meg nem szánnak és előre nem veszek magukhoz. Akkor aztán, uzsgyi, nyomulok fel a Barnaszemű vállára, mint az első nap. Ez már akkor is bejött. Most is csak mosolyog rajta, és inkább km-eken keresztül nem mozdul meg, csak, hogy nekem kényelmes legyen. Kíváncsi leszek, később is csak mosolyog-e majd. Ha másért nem, majd kínjában biztos, mert még nem tudja, hogy ha 40 kg-os leszek, akkor is ezt fogom vele játszani.

Na, már azt is tudom ám, ha a kertben vagyunk, hogy pisilni és tojni nem illendő a teraszon, ezért ügyesen leugrok a lépcsőről és a fűben végzem ezeket a dolgaimat. Már azt is megtanultam, hogy hogy tudok melléjük a teraszra gyorsan visszamenni. Pedig csak egyszer mutatta meg a Kékszemű. Azt is mondta, hogy irtó okos kutyus vagyok. Sajnos a meleg házban, ahol akkor vagyunk Barnaszeművel, mikor Kékszemű nincs velünk, ez az okosságom nem tud megmutatkozni, mert ott nincs fű, ahová félrevonuljak, ha pisilni kell. Az utcára meg azt mondja a Barnaszemű, hogy nem visz a sétálni addig, amíg minden oltásomat meg nem kapom rendben. Azt mondta, hogy ha a doki majd engedi, csak akkor visz sétálni, addig nem. Bízom benne, hogy az is szórakoztató lesz majd, ha járkálunk majd mindenfelé az utcán is.

Szóval buli velük az élet, remélem ilyen is marad. Csak tudnám, mit jelent, ha azt mondják, hogy NEM.

Nos, komoly döntést hoztam, úgy gondolom, nem jó halogatni az ilyet. Itt maradok velük, hagyom, hogy imádjanak. És hogy lássák, hogy én is nagyon bírom őket, mától ApaGazdi és AnyaGazdi lesz a nevük.